Tábor a fák sűrűjében
Szakadó esőben bolyongok egy ősi erdőben, melyet kuszán beborít az aljnövényzet. Átázott ruhám csapzottan verdesi a lábszáramat, kezemben könnyű szablya, lábamon sáros csizma. Hosszú hajam lófarokba kötve. Nehéz áthatolni a sűrű cserjéken, rövid kardommal próbálom törni az utat.
A langymeleg esőcseppek összekeverednek az arcom verejtékével. Gyomromat maró éhség kínozza. Nem emlékszem, mi történt velem, honnan jövök és hová tartok.
Azonban a magány érzése túlzottan ismerős. Próbálom felkutatni az emlékeimet, de csak tompa, fájó ürességet találok. Úgy sejtem, talán jobb is nem emlékeznem. Mégis jó volna legalább azt tudni, hogy mi az, ami elől menekülök. Időnként egy rémült gyík vagy más apró állat ugrik ki a bokrok aljából és
menekül riadtan, halk neszezéssel. Más zajt sehonnan nem hallani. Kezd
leszállni a szürkület, és elszorítja a szívemet egy fájó érzés: a magány. Hol
lehetnek a társaim?
Körülöttem a fák lombja néhol megritkul, ez a látvány tisztást sejtet a közelben. Talán füstöt látok
felszállni a fák fölé - ez reményt kelt bennem. Kezd leszállni az est, s a növekvő homály és az egyre
párásabb levegő megcsalhatja a képzeletem. Az állatok halk neszezése is
egyre sűrűbb. Bizonyára most indulnak vadászni az erdő éjszakai ragadozói. Jó
volna mielőbb emberekkel találkozni, s köztük biztonságra lelni. Az eső
legalább már kezd alábbhagyni, de sűrű köd ereszkedik a tájra.
Nem látom jól, inkább csak sejtem, hogy már egészen közel lehetek a
tisztáshoz. Hirtelen sátrak fehérje villan fel a fák között, és öröm
borzongatja meg a lelkem húrjait. De tudom: résen kell lennem! Nem tudhatom,
hogy barát vagy ellenség tábora ez? A sátrak formáját nem tudom kivenni, de már
halkan, tompán emberek beszélgetése üti meg a fülemet. Vajon milyen nemzet fiai
lehetnek?
Hamarosan választ kapok a ki nem mondott kérdésemre: két
állig felfegyverzett alak ugrik ki a fák rejtekéből. Elállják az utamat, de az
általuk kiáltott szavakat nem értem. Öltözékük ismerősnek tűnik. Bő szárú
nadrágjukat hegyes orrú csizmába bújtatták, mellényszerű felsőruhájuk térdig
ér, kétoldalt szabadon lebeg. Végignézek a saját rongyosra szakadt
ruházatomon: a sár és piszok alatt talán az én nadrágom és lábbelim is az
övékéhez hasonló formára készült.
A vitézek fejét hegyes süveg ékesíti. Arcuk marcona, pillantásuk kemény. Mivel
nem válaszolok a nekem szegezett kérdéseikre, kardot rántanak. Talán
kémnek néznek? Rémült vagyok és a harchoz túlságosan fáradt. S magamon végig
tekintve, nem sok esélyem lenne velük szemben. Megadón felemelem a karjaimat,
erre durván megragadnak, és a legnagyobb sátorhoz hurcolnak, ahol széles vállú
vezetőjük éppen a lovát szerszámozza. Csak a hátát látom. A társaihoz
hasonló, de díszesebb holmikat visel, s egy fejjel a többiek fölé magasodik.
Lassan megfordul, s én a tekintetét keresem. Sötét, ápolt szakálla mögött
ismerősnek tűnik az arca, mintha már láttam volna. Talán egy korábbi álmomban…
***
Szeretném jobban szemügyre venni a harcosok vezetőjét, de minél jobban vágyom erre, annál homályosabbá válik a látásom… És a táj, a sátrak, a vitézek hirtelen eltűnnek a szemem elől, felébredek. Hiszen csak álmodtam az egészet. De mint már annyiszor korábban, ismét túl kíváncsi voltam, s ezzel mindent elrontottam. Megtanulhatnám már: nem szabad a részletekre fókuszálni, különben elillan az álom! Tudatosabbnak kell lennem! Kimerültem bámulom szobám mennyezetének sötétjét. Az utcáról némi fény szűrődik be a redőny hézagjain, éppen csak annyi, hogy ki tudom venni a nagyobb bútorok körvonalait a szobában. Tudatosul bennem, hogy hol vagyok: a szüleim házában, a gyerekkori szobámban. Az álom hatására a ruhám átizzadt, és még mindig remegek, annyira valóságosnak éltem meg a tudatalattimból érkező képsorokat. Sokadszor álmodom ugyanezt vagy nagyon hasonló jeleneteket. Mintha folyton ugyanazt a feladványt adná az élet. És úgy tűnik, képtelen vagyok tanulni belőle! Borzasztóan vágyom rá, hogy meglássam végre az arcát annak a férfinak, aki oly nagy hatással volt a sorsomra, hogy szabadulni sem tudok az emlékétől…
Évekig nem álmodtam hasonlókat. Azóta tértek vissza a régi motívumok az elmémbe, amióta hazatértem Amerikából. Mi lehet ennek az oka? Nem értem, miért történik ez velem. Csakhogy enélkül is van bajom elég. Nehéz visszatalálni a régi kerékvágásba, különösen úgy, hogy a büszkeségem a porba hullt. A szerencse kegyeltjéből most annak áldozata lettem. Mindent elvesztettem, amiben hittem, és megalázó módon oda kellett visszakullognom, ahonnan évekkel korábban dacosan elmenekültem. Ezt nagyon nehéz feldolgozni. Mindent új alapokra kell helyezni az életemben, ehhez pedig új értelmet, célokat kell találnom. Ez egyelőre nem sikerült. Igaz, nem is tettem meg a megfelelő lépéseket hozzá. Még arra sem voltam képes, hogy a régi barátaimmal felvegyem a kapcsolatot. Az egyenlő lenne a beismeréssel, hogy elbuktam…
Anyámék ugyan szeretettel fogadtak, a régi szobámban azóta
se változtattak semmin. Talán vártak vissza, gondolván, hogy úgyis ez lesz a
történet vége? Ettől a gondolattól keserűség és gyengeség fog el. Felsóhajtok.
Tudom, hogy ez nem mehet így tovább. De mit kezdjek az életemmel, merre
tegyek lépéseket? Vajon az egykori barátnőim, akiket évekig hanyagoltam,
visszafogadnak-e? Újra fel kell építenem önmagamat a személyiségem romjaiból. S
az erőt honnan merítsem mindehhez?
Tibor jut eszembe. A repülőgépen együtt töltött néhány óra igazán kellemes
volt. Bár ő azóta sem jelentkezett, ami érthető, hiszen zavarunkban
elfelejtettünk telefonszámot cserélni. Tulajdonképpen nem is bánom, hogy csak
egy röpke kaland volt, mert ennek a kapcsolatnak nem lett volna jövője. Mégis,
igazán jó érzést okoz, ha a férfi markáns álla, barátságos tekintete eszembe
jut. Bár tudatosan nem számítok semmire, kellemes rá gondolnom. Ahhoz,
hogy összeszedjem magam, talán éppen erre van szükségem. Felugrok az ágyból.
Egy biztos: ha délig itt heverészek, semmi nem lesz belőlem!
*********************************************************************************************************************
A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)
A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.
IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE